NEGYEDIK

The lonely and the lovable

'Avagy te és a szerelmünk'

~4~

 

'Le akartam vinni a parkba szívni egy kis levegőt. Azt mondta, most hívta az öccse, hogy meghalt egy rokonuk. Bezárkózott a szobájába - mint mindig. Kikészülök. Már majdnem azon voltam hogy betörjem az ajtaját. Nem szeretek tapintatos lenni. Nekem sincs sok rokonom. Ez az élet, aranyom!'

...

'Bár nem sokszor találkoztunk, mégiscsak a nagynénémről van szó. Anya összeomlott. Nem csoda hogy a lánya vagyok. Semmihez sincs kedvem, társasághoz főleg nincs. Hadd legyek már egyedül! Most dühös vagyok. Vajon mit szólna, ha meglátna? Még a szobámat se látta soha. Csak fekete minden. Sötétség van. Sose húzom ki a függönyöket. Nincsenek növényeim.'

...

'Kijött a szobájából. Megkérdezte, miért is vagyunk mi együtt? Nem válaszoltam. Ösztönből. Nem tudom miért, de nem tudtam egyedül hagyni, bármennyire is egyedül akart lenni. F*sza. Ez nekem se valami király. Megfogtam a kezét. Mindig csak magára támaszkodik. Viszont még nem mentem el.'

...

'Ő az egyetlen aki az én oldalamon áll. Szerelem lenne? Nem tudom, eddig még semmiben sem hittem. De ahogy megfogta a kezem, megint rám tört az a különös érzés. Olyan buta vagyok. Kezdem utálni magam, csak nem szerethetek bele egy ilyen népszerű emberbe! Ez baromság. Nem kellett volna kijönnöm.'

...

'Tudom hogy bír engem, hiszen engem mindenki bír! De azért még mindig idegesítő hogy folyton figyelnem kell rá. Biztos, hogy nélkülem már halott lenne. Én meg nem akarok gyilkos lenni. Minek. Így is tüdőrákban fogok meghalni. Még mindig nem szoktam le a cigiről. De amikor mellette vagyok, nem csinálom. Tudom hogy félt engem. Én is őt.'